Koliko smo vremena provele na groblju
kao nestašna djeca,
na ljepljivim paučinama
novembarskog podneva,
u mliječno bijeloj magli,
srećne,
a zapravo i bješe neko drugo vrijeme.

Ljudi stalno umiru.

Sjećaš li se?

Na sahranama, napadi smeha jedva zadržani,
ne, nismo bile zle,
ali pogled na drugu bio je dovoljan,
nekada smo bile u takvim uslovima…
Grobne jame su, iskopane,
čekale, kao bezuba usta, svoje „stanare”
da ih zahvate,
gurkale smo jedna drugu,
i ako bi neka od nas pala,
druga bi joj pomogla da ustane i išle bismo dalje
pridržavajući se za nadgrobne spomenike
kroz blato.

Miris te uvijek vlažne zemlje mučio nam je noseve.

Sjećaš li se?

Jednom
vranolike stare žene,
od glave do pete u crnom,
zgrabile su nas i zapušile nam usta tokom duge oproštajne propovijedi,
njihove ruke
kao osušene kore hljeba,
hrapave,
graknuše, ‘sram vas bilo, djeco’,
i njihov miris –
mješavina moljca i lavande.

Suze su nam tekle niz lica od smijeha.

Oko februara zemlja je pucketala i vjetrovi zavijali.
Stavile smo cvijeće na grob
sa drugog,
jer je bilo šareno i osvjetljavalo zimu.

Sjećaš li se?

Među oborenim krstovima smo igrale žmurke u maju,
puštajući da nam se noge ljuljaju sa visokih nadgrobnih spomenika.

Htjele smo postati zvonari,
jer je posao zvučao lako i bio dobro plaćen.

Sjećaš li se?

U avgustu smo se prskale vodom,
jer je bilo vruće,
jer smo bile mlade,
jer smo živjele.

Sada zvono zvoni za tebe,
i ja
se sažalim.

Šta će biti sa mnom?

Translated to Montenegrin by Anđela Turukalo Dabetić
……………………………………………………………………………..
REMEMBER?

How much time we spent at the graveyard
as naughty, little children,
on clammy, cobwebbed
November afternoons,
in milk-white fog,
happily,
and in fact any other time, too.

People die all the time.

Remember?

At funerals, fits of laughter hardly forced back,
no, we weren’t wicked,
but a glance at the other was enough,
we used to be on such terms…
The grave-pits having been dug
waited like teethless mouths for their „lodgers”
to engulf them,
we nudged each other,
and if one of us fell,
the other would help her up and we went on
tagging among the headstones
in the mud.

The smell of that always wet ground vexed our noses.

Remember?

Once
crow-like old women,
from head to toe in black,
grabbed and gagged us during a long farewell-sermon,
their hands
were like dried-up breadcrusts,
raspy,
they croaked, ’shame on you, kids’,
and their smell –
moth-ball and lavender mixture.

Tears ran down our faces with laughter.

Around February the earth crackled and winds wailed.
We placed flowers onto a tomb
from another one,
for they were colourful and brightened the winter.

Remember?

Among the tumble-down crosses we played hide-and-seek in May,
and let our legs swing from the tall gravestones.

We wanted to become bell-ringers,
for the job was supposed to be easy and pay well.

Remember?

In August we splashed water,
because it was hot,
because we were young,
because we lived.

Now the bell tolls for thee,
and I
pity myself.

What will become of me?

Translated to English by: N. Ullrich Katalin
…………………………………………….
EMLÉKSZEL?

Hányszor jártunk együtt a temetőben
gondtalan gyerekként,
november pókhálós,
nyúlós délutánjain,
tejes ködben,
vidáman,
meg persze máskor is.

Mindig halnak meg emberek.

Emlékszel?

Minden temetésen nevetőgörccsel küszködtünk,
nem, nem voltunk gonoszak,
de elég volt a másikra nézni,
ilyen hatással voltunk egymásra…
A már megásott sírgödrök
fogatlan szájakként vártak “lakóikra”,
hogy elnyeljék őket,
mi pedig lökdöstük egymást,
s ha valamelyikünk elesett,
a másik felsegítette és folytatódott a játék,
a kergetőzés a fejfák között,
a sárban.

Orrunkat facsarta a mindig nedves föld illata.

Emlékszel?

Egyszer
varjúszerű öregasszonyok,
tiszta feketében,
elfogtak bennünket egy hosszú búcsúbeszéd alatt és befogták a szánkat,
kezük,
mint a kiszáradt kenyérhaj,
reszelős,
“ejnye, gyerekek”, károgták,
szaguk:
molyirtóval kevert levendula.

Nekünk meg a könnyünk csorgott a nevetéstől.

Február környékén repedezett a föld és jajgatott a szél.
Virágokat vittünk egy sírra
egy másikról,
mert színesek voltak és beragyogták a telet.

Emlékszel?

Az omladozó keresztek között májusban bújócskáztunk,
s lógattuk lábunkat a magas sírkövekről.

Harangozónak akartunk menni,
mert állítólag könnyű munka és jól fizet.

Emlékszel?

Augusztusban fröcsköltük a vizet,
mert meleg volt,
mert fiatalok voltunk,
mert éltünk.

Most érted szól a harang
és én
magamat sajnálom.

Velem mi lesz?

hladna površina kamena,
prevrnuta,
dok me upija
otuđenog od sebe

pogledao sam sebe:
gorio sam i sijao,
bitka zanosa i straha

moje ćelije su se pobrinule za moju smrt
putevi:
zamršena žičana mreža

zatim bezdimenzionalni pad
u sebe
kao što zidovi udubljuju predmete
nestati uz ugašenu svjetlost svijeće

Translated to Montenegrin by Anđela Turukalo Dabetić
………………………………………………………
BEYOND THE WALLS

the cold surface of the stone
tipped over
while absorbing me
alienated from myself

I looked at myself:
I was burning and glowing
a battle of ecstasy and fear

my cells took care of my death
the roads:
tangled wire mesh

then a dimensionless fall
into myself
as walls dents objects
disappear with the extinguished candle light
……………………………………………………………
TÚL A FALAKON

a kő hideg lapján
mely magához szippantva
megbillent
elidegenítve önmagamtól
néztem magam:
égtem lobogtam
gyönyör és félelem harca
sejtjeim vigyázták halálomat
az utak:
összekuszálódott drótháló
aztán dimenziók nélküli zuhanás
önmagamba
ahogy falak mélyedések tárgyak
tűnnek el a kialvó gyertya fényével

Ne mogu više plakati…
Suze su istekle
svake godine nanovo padale
i istekle za iste ljude
ljubavi, prijatelje, sve te ceste
toliko borbe i ništa…
suze su potekle.
Svaki dan je sve gore
ruka sudbine je na užetu
vezanom za moje srce
sva sjećanja kojih se sjećam
ugušila su me i više ne mogu plakati…
suze su istekle.
Svi su izgorjeli u mom paklu
knedla mi struže u grlu
sad blokira prolaz zraka
nekad slatkorječivosti
tih medenih poljubaca, lavande, svježeg povjetarca,
što nas ko grane nečujno njiše nakon pljuska
sad je suza prazna… tmurna…
Jedva čekam da me ponovo voliš
tamo gdje srce neće kucati na silu,
gdje ga nećeš opiti kao prvi put.
Zurim u daljinu
Prošlost gutam u malim zalogajima
nema prostora, nema vremena, nema misli
samo trenutak, kojim vrag gori
da ga više ništa ne može ugasiti
jer suze koje su mogle su istekle.

Translated to Bosnian by Nermin Delić
………………………………………
ELFOGYTAK A KÖNNYEK

Már nem tudok sírni…
elfogytak a könnyek
minden év újabb és újabb
cafatot marcangol húsomból
a szerelmek, a barátok, az utak
megannyi küzdelem s mit sem ért…
elfogytak a könnyek.
Minden nappal egyre csak húz
a sors keze a szorítókötélen
mely szívembe mélyedt,
minden emlék, mit felidézek
egyre csak fojt s én nem tudok már sírni…
elfogytak a könnyek.
Poklomban égtek ott mind
a góc torkomban kapar
elállja a levegő útját,
az egykor édeset
benne mézcsókok, levendula, az üde szellő,
mely záporeső után némán lengedez
most üres… komor…
nem várja már, hogy szeress,
ott a szív többé nem lüktet hevesen,
nem bódítja mámor.
Meredten bámulom a távolt,
apró falatokban nyeldesem a múltat
se tér, se idő, se gondolat
csupán a pillanat, mit poklom éget,
mit ki nem olthat többé semmi
mert elfogytak a könnyek.